Acélfalak
A kiégett szemekben,
Ahol a remény is kietlen,
Megszületett egy fénysugár.
Kicsit a semmi szélén állt,
Majd felvette bakancsát,
Aztán a felkelő nappal,
Lüktető fénnyel odébbállt.
Vigyél magaddal!
Acélfalakkal minek ez az élet?
Amikor látom a szemedben,
Ahogy a reményt is ijedten,
Tétova kézzel markolod.
A megfagyott szavakból,
Ahogy a kiszáradt patakból
Szeded a derűs pillanat
Édes gyümölcsét, ha elalszol.
Vigyél magaddal!
Acélfalakkal minek ez az élet?
Add nekem a trónt!
Régóta várt már az ember fia
Olyan szónokot, aki megmondja,
Hogy a jóslat nekünk most mennyit ér.
A szemekben könnycsepp a fájdalom,
De ha kéritek, talán átadom
A verset, mi azóta bennem él.
Add nekem a trónt,
Ha neked már nem kell!
Csak üresen áll,
S én nézem sóvárgó szemmel.
Hol van a király?
Megy, lehajtott fejjel.
Túl sok a bolond,
De király csak egy kell!
Mögötted állnak az emberek,
Régi indulat közöttünk lebeg,
Te mégis csak harcolsz az igazadért.
Hiába vártuk, hogy újra élj,
Nem kellett a régi szenvedély,
De bennünk még mindig itt zenél.
A múlt halott
Bár tudnám, hogy éltünk régen!
Csak foszlányok villannak éppen,
de érzem, hogy rosszabb most,
mint hajdanán.
A folyópartra mentem reggel,
s mögöttem kifestett szemmel jött egy kedves,
ismerős lány.
Egy villanás volt.
Minden, ami addig létezett,
Csak múlt, halott.
A múlt halott!
Kiégett már,
Minden emlékem elveszett,
Tán ő se’ volt.
A múlt halott!
Hazafelé már fogtam a kezét,
bár évek óta tudtam a nevét,
moziba hívni csak most volt merszem.
Bár előbb megtettem volna!
Ki tudja, hány perc, vagy óra,
mi maradt még ebből számunkra?
Egy villanás volt.
Minden, ami addig létezett,
Csak múlt, halott.
A múlt halott!
Kiégett már,
Minden emlékem elveszett,
Tán ő se’ volt.
A múlt halott!
Arcodon az éj
Arcodon az éj nem hagyott nyomot.
Nincsen már veszély, mert én itt vagyok.
Kóboroltam én jéghideg éjszakán,
A harc szívemben élt, még nem vigyáztál rám.
Hívogat az éj, hívogat, hogy ne így élj!
Miért kellett nekem, s miért kellett sok értelmetlen
Szó, ami mondta, hogy mi az, ami jó.
Egy álom az életben, nem ami való.
Állj ki emellett, ha jön az akadály!
Állj ki még akkor is, ha érzed, néha fáj!
Arcodon az éj nem hagyott nyomot.
Talán még szebb lettél, s én mégis itt vagyok.
A Nap is útra kel, régen messze jár.
Hideg tél köszönt, s a dermedt napsugár.
Barátom, ki volt, régen elhagyott,
Mert ő is társra lelt, s most én is itt vagyok.
Hol vagy régi sors, miért haragszol rám?
Nem kell már a hang, csak nézem, merre jár.
Az a titkos hely
Hallottam, tudsz egy helyet,
Talán majd ott lehetek veled.
Csak te és én,
Nem figyelnek kíváncsi szemek.
Álmodtam sokszor róla,
Talán egy másik világban,
Azon a titkos helyen,
Egyedül veled, kedvesem.
Ne áruld el a titkos helyet,
Álmok útján a szíved vezet,
Csak szólj, ha baj van,
Én segíthetek,
De ne áruld el a titkos helyet!
Azóta is, ha visszatér,
Mindig újra, újra bennem él.
Csak miénk volt, de megmaradt
Az a régi-régi kedves pillanat.
Az egyformaság kora
Hajdanán, mikor színes ruhákban jártak az emberek,
titokban, néhányan már ott szövetkeztek,
hogy forradalmukkal létrehozzanak egy új világot,
ahol mindenki egyformán szürke
és nincsenek magánérdekek,
csak szolgálni kell a Pártot, az életet!
Ne keresd az álmot!
Ne indulj oda!
Már régen eljött és nem ér véget az egyformaság kora.
Hol vannak a szőke, napbarnított, dúskeblű lányok?
Ti magas, izmos ifjak, ó, mondd, merre jártok?
Csak ülsz az asztalnál, előtted gin,
körülötted, mint saját másaid,
egyenruhába öltöztetett,
szürke, apró emberek.
Azt szajkózza szerte a média
s elhiszi a sok-sok ostoba, hogy most már minden szép, és jó, épül a város, terjed a szó, hogy egyre több az ennivaló.
Ne keresd az álmot!
Ne indulj oda!
Már régen eljött és nem ér véget az egyformaság kora.
Ne keresd az álmot!
Ne indulj oda!
Már régen eljött és nem ér véget az egyformaság kora.
Ne keresd az álmot!
Büszke várak
Büszke várak állnak,
Lelkek kapcsa zárja.
Mégis egy-egy lélek
Az ajtaját kitárja.
Új hódítók jönnek,
Apró jelre várnak,
Mindent felégetnek,
Aztán továbbállnak.
Büszke vár a tiéd,
Ketten éltek benne.
Erős fal vesz körül.
Bárcsak elengedne!
Az enyém már csak emlék.
Állt, míg el nem hittem,
Hogy van élet ott kívül,
S most már semmim sincsen.
Új hódító lettem,
Apró jelre várok,
Felégetek most mindent,
Aztán továbbállok.
Nem venném el másét,
A parancs írva tiltja.
Gonosz egyedüllét.
Úrrá lennék rajta.
Kérlek, nyisd ki kapud!
Add meg hát a jelet!
Mindent felégetek,
Aztán továbbmegyek.
A belső hang már szólít:
„Merre mész, te gyáva?”
Most hangosabban hallom.
Ez a hűség ára.
Hisz a legkönnyebb út
Felégetni annyi mindent.
Újból épül váram,
Mindentől megvédem.
Nem hittem el akkor,
Most már bátran várom,
Hogy van élet ott kívül,
De bent van az álmom.
Járja táncát a nap
Gyönyörű emlékek lebegnek előttem, mint régi képek.
Járja táncát az égen a nap, majd leköszön végleg.
Könnyű szellő érinti arcom, ott vagyok veled újra,
Sétálunk a folyóparton, s a szél arcunkat fújja.
Csodaszép álom, ez a világ az életem, nem kell több nekem,
Csakhogy mindig így legyen.
Egy nyári délután a park gyepén, ott ülünk, te meg én.
A tüzet keresem szemedben, arcunk lassan összeér.
Régóta ismerős mozdulat, a szenvedély még most is él.
Járja táncát az égen a nap, sugara lágyan elkísér.
Lebegés
Fürdővizemen az elomló habok
szertefoszlanak,mint nejlondarabok
a fagyos szélben.
Megérkezésed, a jöttöd:
világomtól úgy szakít el,
mint néma harag, kínzó jel.
Légüres térben lebegek,
a tüdőm lassan megtelik veled.
Véráramból át a fejbe:
– valami régi slágert énekelve.
Benn tartalak, átitat
ez a füstös áhítat.
Izom feszül, elernyed,
tenyeremből vér ered.
Lelassul bennem az idő,
Szívem a fekete lyukban
percenként egyet dobban.
Tarts üvegben emlékek között,
Feszületen az ágyad fölött.
Az legyél, ami eltörött!
Légüres térben lebegek,
a tüdőm lassan megtelik veled.
Véráramból át a fejbe:
– valami régi slágert énekelve.
Benn tartalak, átitat
ez a füstös áhítat.
Izom feszül, elernyed,
tenyeremből vér ered.
Légüres térben lebegek,
a tüdőm lassan megtelik veled.
Véráramból át a fejbe:
– valami régi slágert énekelve.
Benn tartalak, átitat
ez a füstös áhítat.
Izom feszül, elernyed,
tenyeremből vér ered.
Ne add fel!
Soha ne add fel, míg van egy jó barát!
Soha ne játszd el barátod bizalmát!
Ne add fel!
Tudom, vonz a lejtő, de ne indulj el rajta!
Ó, nézd a másikat! Ő sem ezt akarta.
Ez egy olcsó érzelem, te azt hiszed, a szerelem.
Nem ez a boldogság, láss át a felszínen!
Soha ne add fel, ha nem figyelnek rád!
Ne add fel!
Soha ne fuss el, ha nincs már jóbarát!
Ne add fel!
S ha egyszer majd az út végére érsz,
És végleg hazatérsz, nézz körül,
Hogy lásd, mennyit érsz!
S ha a számvetésnél megtalálod,
Mit az élet fájáról szedtél,
Hátradőlhetsz boldogan,
Mert rendes ember lettél!
Nem sírok
Kegyetlen szemed követi léptem
De keserű emléked hátrahagyom
A jövőm formálódó hős szerep
A tegnapi alakításért nincs jutalom
Szilánkokra tört körülöttem minden
Gyönyörű színű, polcokon sorakozó
Gyerekszemmel bámultam ezt a világot
De az egyik fele már nem nekem való
Nézd! Én már nem sírok
Bátran lépek újra az út kövén
Ha hallanád azt a fájó mondatot
Hogy nem miattad jöttem vissza én
Keretbe zárta szívemet az élet
De kedves emléked megragadom
Hiányod fájó, kifakultak a színek
Mint halott virágok szerteszét az utakon.
Őrült indulat
Ez az indulat, őrült hangulat.
Tudod, nem szabad, de még hívogat.
Hogyha megragad, őrült indulat,
Örök kárhozat, ami hívogat.
Hatalmas indulat él benned.
Felemészt a vágy, hogy érezd a kínt.
Őrültté, gyilkossá kell lenned,
De leláncol a józan ész.
Józan ésszel kéne élned,
Nincs már idő, hogy átadd magad.
Sohasem késő elfeledni
A múltat, melyhez vér tapad.
Sötét múltad ködbe rejted.
Talán végleg ott is ragad.
Lehet, hogy még nem történt meg,
Jobb, ha örökre képzelet marad.
Szárnyszegett
Mellettem ülsz némán,
Mintha nem is fájna,
Szárnyszegetten állok,
Léptem bilincs zárja.
Letépném, ha tudnám,
De belém mar a fájdalom.
Testem részévé lett,
El többé már nem hagyom.
Szárnyszegetten állsz,
Utad állják láncok.
Bámulsz csak a ködbe,
S én melletted állok.
Óva int a szemed,
Nem érdemes várni!
Döntsem el már végre,
Merre kéne,
Merre kéne szállni?
Lépten-nyomon kőfalakba ütközik a szív,
Nem kéne még menni, bármi hív.
De nem tűröm a láncot, letépem, ha kell,
Kérdés reng a végtelenbe: miért mennél el?
Nem múlhat az érzés,
Az emlék féltve őrzi.
Kitárt szárnnyal állok.
Merre kéne menni?
Szobrok
Lehet, hogy létezem,
De nem látom az életem.
Itt voltam, szerettem,
Érzem, nem tévedtem.
Tegnap még álmodtam,
Hogy mellettem szív dobban.
Meleg kéz a vállamon,
Ismerlek, fáj nagyon.
Sokan vagyunk itt egyedül,
Egymástól érintetlenül.
Néha ember lép közénk,
Csak annyit mond, hogy: ó, de szép!
Nyújtanám két kezem,
De hideg kő az életem.
Tudom, már nem lehet,
Nem látom a testemet.
Nincs bennem szikra sem,
Csak tengernyi érzelem,
Nem várom, hogy rám találj,
Mert életem csak szép halál.
Táncolj!
Fiatal vagy még
Az éjszaka elragad
Bárhová mennél
Várod, hogy megtaláljanak
A fiúk lelkét
Azt kell, hogy megragadd
Fogd hát a szívét
És húzz köré falat
Táncolj
A fények neked játszanak
Kérlek, vigyázz jól
Ne add könnyen magad
Gondolj rám
Ahogy a vágy ül a szíveden
De én vigyázok rád
Hogy elvigyenek, nem engedem
Ha táncolsz nekik
Körülötted izzanak a falak
Forró, vágyó szemeik
Megpihennek rajtad.
Tűztánc
Itt állsz egymagad,
Kőfal az otthonod.
De ők azt mondják,
Nem baj, te elbírod.
Elindulsz némán,
Mindened itt hagyod.
Boldogság vár rád,
Vagy örökké várni fog.
(Ó, fájni fog!)
Ó, elnyomott!
Álmodj csendet és szép napot!
Álmodj igazságot,
Ó, elnyomott!
Álmodj csendet és szép napot!
Álmodj igazságot,
Álmodj jobb világot!
Miért vagy egymagad?
Hol van az otthonod?
Ők miért mondják
Azt, hogy te elbírod?
Elindulsz némán,
Mindened itt hagyod.
Az élet vár rád,
Vagy örökké várni fog.
(Ó, fájni fog!)
Várj!
Hívlak téged, hallom a hangodat
Hol vagy, miért nem látom az arcodat?
Évek telnek, de érzem az illatod
Elrejtettek, de szép szemed felragyog.
Miért nem érted, életem szenvedés?
Szépen kértek, de fájna az ébredés.
Óvlak téged, a fénykép elkopott.
Halvány emlék, de szép szavam elfogyott.
Várj! Hallom a hangodat
Láthatom, láthatom arcodat.
Várj, érzem az illatod.
Életem, életem itt hagyom.
Mit képzelsz magadról, miért nem válaszolsz?
Lelkem rózsakertjén meddig vándorolsz?
Léptek jönnek, fognak a jég-kezek.
Széf-börtönbe fojtják szívemet.
Zuhanás
Tudod az életem voltál
Egyre távolabb a tető.
Ijedt arcokat bámulok
A vég a föld, a közeledő.
Már nincsen bennem vak remény,
A kitörölt visszaút.
Csak a gúnyos mosoly: a csatornafedél.
Én várom, hogy ott legyek,
Ahol a nem létező
Mennyország vagy pokol kapuja áll, ahol
Nincsen jövő.
Hangod gyászkendő, zsugorodó.
Egyre közeleg a gyilkos aszfalt,
Gyermek-mesevilág:
A gonosz és a jó.
Kérlek, ne hagyjatok magamra,
Itt sötét és hideg van!
Ezt az ötletet ki adta?
Én itt nem érzem jól magam!
Tudod az életem voltál
Egyre távolabb a tető.
Lassan múlik a fájdalom,
Csak a fény, a közeledő.
Nem kérdés már a folytatás,
Bukott angyal jött el értem.
Kérve-kérem,
Hogy hadd maradjak még!
Én várom, hogy ott legyek,
Ahol a két eljövő
Mennyország vagy pokol kapuja áll, ahol
Nincsen idő.
És a gyászkendő zsugorodó.
Egyre közeleg a gyilkos aszfalt,
Gyermek-mesevilág:
A gonosz és a jó.